Jelentem, behavaztunk.
Ennél szebb téli szombatot el sem tudnék képzelni. A takaró alól kikukucskálva látom a havas tujákat, de nincs kedvem előbújni. Aztán beindul az élet.
A kávémat azért a kedvenc helyemen iszogatom, átveréskávé gabonából, de a fíling ugyanaz. Később előbányászom a "havazós" szereléseket, és apa, gyerekek, kutya az udvaron, én bent a melegben sütök - főzök, mézeskalácsot gyúrok. Ez annyira csöpögős, mintha igaz sem lenne.
Mindez már egy hete történt ... szalad az idő.
Nincs olyan blogtörvény, hogy a korábban megírt vázlatot törölni kell, ugye?! Nincs szívem a Delete gombot nyomkodni, az olyan lenne, mintha az a szombat meg sem történt volna.
Miért fűzik az embert meleg és érzelmes gondolatok egy szimpla szombathoz? Talán mert már pénteken délután arra készülünk, hogy szombat legyen. Pénteken, mikor a munka még zakatol az agyunkban, bevásárlókocsit tolunk, iskolatáskát és tornazsákot cipelünk haza, aztán végre becsukjuk magunk mögött az ajtót és kívül rekesztjük a zajongó világot, hogy magunkban legyünk. Nekem ez kell ahhoz, hogy hétfőn reggel ismét erősen és felkészülten vághassak neki egy újabb hétnek, ami ha minden jól megy, végül egy extrahosszú szombatba torkollik.
