Tavaszi fáradtság

Már hetek óta végtelenül fáradtnak érzem magam. Létezik a tavaszi fáradtság intézménye?

Vagy ez csak valami tudományos magyarázat féle arra, hogy mi lehet az oka annak, hogy   csak ilyen lassan tudunk felébredni a téli álmunkból?

Olyan, mintha a világ összes terhe hirtelen az én vállamat nyomná. Pedig dehogy ..... ha jól emlékszem semmi extra változás nem történt. Nem ment szabadságra a kertészünk, nem mondott fel a bejárónő sem, hogy az ő dolgukat is hirtelen nekem kellene elvégeznem. Nem szokatlan a helyzet, mert eddig sem volt se kertész, se bejárónő, sőt főzni is én szoktam. Szóval a feladatok mennyisége - minősége változatlan és adott, mint eddig. Mégis minden nap valamiféle furcsa álomvilágban leledzem, tejeskávéról, csendes hálószobai félhomályról, lustaságról, ágyban olvasásról álmodozom. Aztán este a gyorsnál is gyorsabban ezer méter mély álomba zuhanok azt remélve, hogy másnapra mindez már csak a múlt, hogy kisimultan és pihenten ébredek, és maximális fordulatszámon működök megint.

De soron következő reggelen minden folytatódik tovább: álmosság, fáradtság, kedvetlenség, álmodozás és az a bizonyos ok nélküli szomorúság. Mindez hatványozottan jelentkezik, ha még a nap sem süt. Olyan mindenki hagyjon békén időszak ez, de közben meg mindenki törődjön is velem időszak egyben. Ez valami női dili?

Különben meg ha tetszik, ha nem, tavasz van, és nem tudom mit önsajnálkozok, mikor minden évben várom a tavaszt. Nem szegi kedvem a nagy tavasz - imádatban még az sem, hogy a család háromnegyede pont a tavaszi szezonban allergiás. Imádom a zöldet, a kéket, az illatokat és fényeket, a langyos szelet, a nyár Ígéretét. Csak ez a fránya tompultság ne lenne, amiről tulajdonképpen tudom, hogy amilyen váratlanul és kéretlenül jött, úgy is fog lelécelni, hogy egy év múlva ismerős, de váratlan vendégként megint kopogtasson az ajtómon. Vagy nem is kopog .... csak simán benyit, bejön és marad, ameddig úri kedve úgy diktálja.

Megint egy dolog, amit nem tudok irányÍtani, csak résztvevője és szemlélője vagyok az eseményeknek, amik aztán gyors feledésbe merülnek és csak annyi emlék marad belőlük, mint amekkora szélvihart egy tarka lepke a szárnyával kavar.

Találkozás III.

A férfi

Ahogy közeledett, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szüksége van erre. Elevenítsen fel mindent, amit egyszer már sikerült elfelejtenie és kavarja fel az állóvizet? Tényleg teljesen elfelejtette?  Vagy csak elnyomta magában, hogy új életet kezdhessen? Vagy a kettő ugyanaz?
Akkor régen nem tudott mást tenni, csak hagyta, hogy az idő tegye a dolgát. Céltalanul kóválygott a szürkületben esténként, aztán mikor hazaért, nem is emlékezett rá merre járt. Nem volt éhes, és szomjas sem, csak megszokásból evett, megszokásból lélegzett. Hálás volt a feladatokért, amiket a munkája adott neki és elterelték a figyelmét. Miután a lány szó nélkül elment, szerette volna örökre magáénak tudni a pillanatokat amik kettejükről szóltak, az érzéseket amik a nap minden percében megmelengették még akkor is, ha nem voltak együtt, de attól tartott, hogy belebolondul a fájdalomba. Kétségbeesetten kapaszkodott valamibe, ami már nem volt az övé, és esélye sem maradt, hogy visszaszerezze. Ezért lassan engedte a hétköznapoknak, hogy befurakodjanak az emlékek közé, és elhomályosítsák azokat csaknem teljesen.  Aztán hagyta elszállni őket. Minden nap kicsit messzebbre és magasabbra, míg  már csak aprócska pontnak látta őket, akár a szélnek eresztett léggömböket a nyári égen. Végül olyan lett minden, mintha csak egy könyvben olvasta volna. Egy ócska kis ponyvaregényben, amit a nyaralás alatt fél nap alatt elolvasható az árnyékban. Ha valamit nem szeretett volna már a kezdet kezdetén, akkor az bizonyosan ez volt. Nem akarta a saját életét és érzéseit egy könyvben olvasott, hepiend nélküli sztorihoz hasonlítani. Mégis ez történt.

A nő

Ahogy közeledett, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szüksége van erre. Elevenítsen fel mindent, amit egyszer már sikerült elfelejtenie és kavarja fel az állóvizet? Tényleg teljesen elfelejtette?  Vagy csak elnyomta magában, hogy új életet kezdhessen? Vagy a kettő ugyanaz?
Akkor régen nem tudott mást tenni, csak futott. Minél messzebbre, halkan zaj nélkül, nyom nélkül. Menekült valami elől, amit nem ismert. Menekült valaki elől, aki szépen és finoman behálózta, akár egy szorgos pók vékony fonalból szőtt hálóval. Jó volt, új volt, mégis félelmetes. Vagy éppen azért félelmetes. Az újdonság néha félelmetes tud lenni.
Másképp cselekedne, ha visszaforgathatná az idő kerekét? Megismerkedne az ismeretlennel? Hagyná, hogy felengedjen benne a jéggé fagyott érzelem? Hagyná magát új utakra vezetni, bekötött szemmel másra hagyatkozni?
Kár ezen már gondolkodni, hiszen mindez már olyan régen történt. Már nincs jelentősége, hogy mi lett volna akkor, ha ..... Lezárta magában, a kulcsot pedig saját maga elől is elrejtette, hogy még akkor se találhassa meg, ha ráérő idejében a magyarázatok után való kutatásra adná a fejét.
Bármilyen régen is történt, bármennyire is befejezettnek érzi, meg kell vallani, mégis futkos rajta a hideg. Érdekes. De most itt a lehetőség, hogy új alapokra helyezzenek mindent, és megbarátkozzanak egymással, megismerjék egymást megint, most, ebben az új felállásban.

Szükség van erre? Van értelme, hogy magukra erőltessenek egy régi - új ismeretséget, aminek alapja egy ősrégi heves fellángolás és egy hirtelen, szomorú befejezés. Mit tudnak mondani egymásnak, ami nem arra emlkezteti őket, ami történt? Külön mederben folyik már régóta az életük, és eddig sem volt szükségük egymásra. Ezután miért lenne?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések és kételyek merültek fel mindkettejükben anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.

Fülbemászó

http://www.youtube.com/watch?v=KvGm07jV5So

Noir Desir - Le Vent Nous Portera

Ma estére és holnapra, meg azutánra. Magyarul is és aztán franciául. Garantáltan a fülön át a szÍvig ér. Ott is marad, és újra hallgatod, és megint.

Szép álmokat!

Elterelő hadművelet

Más is csinál olyat, hogy ami szüntelenül az eszében jár, mert gondolnia kell rá - és ami ráadásul nem is valami  kimondottan kellemes, vagy jó dolog,  - na szóval, hogy inkáb készakarva nem is gondol bele jobban, mélyen, úgy teljes mértékben, valóban és igazán? Más is homokba dugja néha a fejét, hogy könnyebb legyen elviselni a történéseket, és más is csinál úgy, mintha nem is lenne probléma, ami valójában az?

Néha azt érzem muszáj páncélos lovag módjára szisztemaitkusan védenem magam a külvilággal szemben, és van, hogy a saját gondoltaim kavalkádja ellen is védekeznem kell. Szóval nem árt, ha van egy kis homok a közelben. Nem kell egy szaharai mennyiség, de azért legyen, biztos ami biztos.
Bár - mint azért időközben kiderült - szeretek tisztán látni, tudni az okokat, látni a megoldási lehetőségeket, választani közülük és biztosra menni, rá kell jönnöm, néha a jelszó az kellene, hogy legyen, hogy spontán. Nekem nehezen megy, sokat kellene gyakorolnom, de  talán még nincs veszve minden. Azt azért már tudom, hogy a hirtelen jött és előre meg nem tervezett, de megvalósÍtott ötletektől eszelősen jól érzem magam. Mert szokatlan ugyan hirtelen, első felindulásból dönteni, és cselekedni, mégis annyira jól esik. Olyan, mint amikor eltervezem, hogy hány km-t szeretnék futni, de közben "újratervezek", futok tovább, tovább és tovább. A következő lefutott km-ek közben pedig már arra gondolok, hogy amikor majd megállok, milyen csodásan fogom érezni magam. Lehet, hogy nem épp a legjobb ez a hasonlat, de lényeg, hogy én értem..... és érzem.
Irigylem azokat, akiknek ez a spontaneitás könnyedén megy úgy, hogy közben nem felelőtlenek.
Egészen elkanyarodtam a kezdeti gondolatébresztő elterelő hadművelettől, amivel tulajdonképpen csak oda akartam kilyukadni, hogy sok esetben jobb lenne talán hagyni az eseményeket, hogy történjen minden úgy, akkor és ott, ahogy, ahol és amikor az történni akar. El kellene fogadni, hogy mindent nem lehet irányÍtani, ha ez sikerülne, akkor nem lenne szükség arra sem, hogy homokba dugjuk a fejünket.
De vajon, ha semmi beleszólásunk nem lenne az élet dolgainak alakulásába, és minden csak úgy megtörténne, mi pedig folyton az események után kullogva próbálnánk magyarázatokat találni, az tetszene nekünk? Ha nem lenne módunk arra, hogy átgondoljuk, értékeljük a lehetséges döntéseink következményeit, ha egyáltalán nem is választhatnánk, nem dönthetnénk, akkor boldogok lennénk? Nem hiszem. Még azzal együtt sem, hogy minden próbálkozásunk és körültekintésünk ellenére is dönthetünk rosszul választhatunk tévutat, ami nyilván elszomoÍtó. Még azzal együtt sem, hogy néha muszájból kicsit mégiscsak homokba dugjuk a fejünket, hogy úgy érezzük, hogy nem ránk nehezdik a döntés súlya, vagy hogy elteljen egy kis idő, mÍg mi a struccok egyszerű politikáját folytatva várjuk, hogy megoldódjanak a problémás helyzetek. Mert mi emberek, mégiscsak olyan struccok vagyunk, akik a homokban várakozva is tudjuk, hogy nekünk kell döntenünk, választanunk, válaszolnunk még a saját magunknkak feltett kérdésekre is. Nincs menekvés. 

Miértek

Időt és energiát nem kímélve keresem az okokat, a megoldásokat, a megfejtéseket, a miérteket. Az egész élet olyan, mint  egy nagy kirakós játék, kinek ezer darabos, kinek ötezer, de van akinek pár száz darab is elég, és készen van a teljes kép. Nem feltétlenül attól függ a darabok száma, hogy ki meddig él. Sokkal inkább attól mennyire összetett az élete, mennyi időt szán a mindennapi történések megértésére. Úgy érzem az én kirakóm sosem készül el, ha így haladok, bár ez a tökéletes kirakózás. Mikor a már elkészült képdarabot nem rakod el, hanem kint hagyod az asztalon, szem előtt, s ha arra jársz, biztosan találsz egy darabot, ami a helyére kívánkozik. Minden nap foglalkozni kell vele, így sosem lesz unalmas, mindig élmény marad, és már várod, hogy mikor áll össze egy újabb részlet.

A sok kis megfejtés, magyarázat, miért adja meg a hétköznapokban is feladatot. Nekem biztosan. Megérteni, hogy a kamasz fiú hirtelen miért érez mindent támadásnak, beszólásnak, letolásnak. Rájönni, hogy a kicsi lány már nem baba, és már önálló elképzelései vannak a kis életéről. Megfejteni, hogy a nagyszülők miért lettek idős korukra olyan türelmetlenek, mint a kisgyerekek.

Én magyarázatot keresek mindenre, ami csak kérdésként felmerül bennem. Nem hessegetem el, mert tudom, hogy úgysem hagyna nyugodni. Ellenkezőleg. Akkor leszek  nyugodt és kiegyensúlyozott, ha megtalálom számomra elfogadható és megnyugtató válaszokat. Egy - egy "feladvány" gyorsan megy, és mehet az elintézett ügyek közé. De vannak sok időt igénylő, egészen bonyolult dolgok is, amiknek talán sosem lesz megoldása bármennyire is igyekszem minden részletet ügyesen illeszteni.

Nem tudom mások hogy vannak ezzel ..... lehet, hogy ez egy feleslegesnek tűnő időrabló valaminek látszik, én mégis fontosnak tartom. 

Kipróbálom

Kipróbálom milyen az, amikor beszűkült szemmel, fáradt aggyal félhomályban a semmiről kezdek el írni. Nem is tudom mit akarok igazán, olyan izé vagyok. Várom a hétvégét, vágyom egy naaagy semmittevésbe torkolló alvásra, ágyban olvasásra, habos kávéra a kedvenc helyemen. Akkor, mikor még mindenki alszik, én pedig plédbe burkolózva bámulhatok ki az ablakon azokat a fákat nézve, amiknek már minden ágát ismerem, mégsem tudom őket megunni. Szeretnék nyugit, de csak éppen annyit, hogy még ne hiányozzon a nyüzsgés, a gyerekzsibongás, a tányérok csörgése, a mosógép zaja. 

Kipróbálnám milyen az, ha napokig nem találkoznék senkivel, csak saját magammal kellene megosztanom minden gondolatot. Nem kellene megszólalnom és hozzám sem szólna senki, csak elmélkednék, nézelődnék, hallgatnám, ami a szavakon kívül hallható.

Kipróbálnék új, még sosem tapasztalt dolgokat, csak ne lennék ennyire biztonsági játékos, aki szeret mindig és minden körülmények között két lábbal állni a földön. 

Kipróbálnám milyen az szembetalálkozni magammal egy zsúfolt utcán, ahol senki más nem ismerős csak én. Beülnénk egy sütire és kedélyesen elbeszélgetnénk? Érteném a vicceimet és tetszene, amit tapasztalok? Vagy inkább igyekeznék mihamarabb megszabadulni magamól? Ez már pszichológiai eset?!

Kipróbálnám milyen az, ha minden valóra válna, amit gondolok. Minden, válogatás nélkül. A történések, az érzelmek, az események. Nem hiszem, hogy élvezném a káoszt, amit okoznék ...... nem, nem vagyok én olyan, addig jó, míg sok dolog csak a fantázia szüleménye marad. 

Mára ennyi .... esetleg egy kis zene ........Cseh Tamás emlékeset - Karom kitárva ...... nem elég egyszer meghallgatni, napi adag minimum 2x1, egy darabig, aztán újra. Kipróbált recept!

https://www.youtube.com/watch?v=kZiaZrJl5jY
 

Kölcsönhatás

Életünk során sok emberrel hoz bennünket össze a sors, akikkel ha nem is örökre, de barátok lehetünk. 

Lehet játszótárs az oviból, akit aztán az iskolapadba kerülve már nem tartottunk számon. Lehet barát az általános iskolából, akivel szerencsés esetben középiskolában is együtt jártunk, vagy egy srác a szomszéd házból, akivel együtt fociztunk a közeli parkban. Haverság, ismeretség, barátság, a kapcsolatok különböző formái, mind más és más mederben folynak, más mélységig hatolnak attól függően, hogy éppen milyen életkorban, élethelyzetben vagyunk, kikkel találkozunk, merre járunk, hol dolgozunk, vagy milyen az érdeklődési körünk. Érdekes lehet ez fentről nézve ..... mint egy társasjáték. Ha hatost dobsz egész más történik veled, mintha kettest dobtál volna.  Van ebben némi szerencse, és véletlen is, és sors és eleve elrendelés. Már ha elhisszük, hogy vannak ilyenek.

Én hiszek abban, hogy nem ok nélkül találkozunk emberekkel életünk során, nem véletlen az időpont sem, hogy kivel, mikor kapcsolódunk össze. 

A középiskolai barátnőmmel négy éven át sülve - főve együtt voltunk, egy padban ültünk, órák alatt leveleztünk, még akkor is, ha tudtuk, hogy hazafelé is együtt megyünk majd. Nem szálltunk le a buszról a végállomáson, inkább mentünk még egy kört a helyijárattal, és közben álmodoztunk. Rengeteg jó és meghatározó élmény kötődik hozzá, s ahhoz az időszakhoz és bár már nem tartjuk szorosan a kapcsolatot, azért havonta egy - egy e-mailt váltunk, és ha ritkán találkozunk is, mégis olyan, mintha semmi sem változott volna. Megint hülyéskedünk, röhögünk, sokszor kamaszkori önmagunkon, mégis jól esik. Olyan szoros kötelék alakult ki köztünk, amit úgy érzem, már az idő és a távolság sem tud elszakítani. Megjegyzem ez nem öt éve történt, és nem is tizenöt .... mégis tart a barátság. Jókor voltunk ott egymásnak, azokban az években, amikor mindkettőnknek szüksége volt egy lelki társra, azokban az időkben, amikor elkezdtünk felnőni.

Aztán lett még egy barátom, aki a szerelmem, a társam, és a másik felem is egyben, de ez külön történet.

Aki miatt ez az egész gondolatsor elindult a fejemben, egy barát a jelenben. Valaki, akivel kapcsolatban kristálytiszta a meggyőződésem, hogy nem lehet véletlen a találkozásunk. Neki éppen annyira szüksége volt rám, és a lassan elmélyülő barátságunkra az elmúlt öt évben, mint nekem, a köztünk lévő jópár évnyi korkülönbség ellenére. Lehet, hogy egy kicsit a fiatalabb kori önmagamra emlékeztet? Vagy a hasonló gondolkodásmódunk miatt vagyunk egy hullámhosszon? Nem tudom .... sokat gondolkodom ezen. Azt szoktam mondani neki, hogy ha ő nem toppanik be az életembe, már fejkendős öregasszony lennék.    Vidámságot és frissességet csempészett az amúgy sem szomorú és unalmas életembe. Ismeri a hülyeségeimet, a jó oldalamat, a családomat, és én az övét. Tudja ki a fodrászom, de attól még neki is van sajátja. Csak remélni tudom, hogy érzi, mennyire szeretem. Azt is remélem, hogy én is legalább annyi mindent adtam neki, mint amennyit én kaptam tőle. Hogy voltam rá olyan hatással, mint ahogy ő hatott és hat rám most is. Bár a barátság pont nem erről ismerszik meg. Kit érdekel, hogy mit kapott, ha adhatott valamit a másiknak. De azért legyünk önzőek, mint általában az emberek. Szeretünk kapni, mert kapni is jó. Szavakat, odafigyelést, őszinteséget,  egy pártatlannak tűnő véleményt, megerősítést, bátorítást, dicséretet, mert abból sosem elég. Ha valaki pont ezeket adja, amikre vágysz, akkor, amikor arra a legnagyobb szükséged van, meghallgat, pedig lenne más dolga is, az utolsó dugi csokiját is elfelezi veled, érti a hülye vicceidet akkor is, mikor senki más nem röhög ....... persze, hogy megkedveled. Nincs is más lehetőség, és nem is kell, hogy legyen. Ez ennyi. 

Sok mindenen keresztülmentünk ezekben az években és rengeteg dolgot megosztottunk egymással.

Szerelem, család, szex, halál, bulik, locsogás, fejfájás, titkok, sportolás, főzés, könyvek, vásárolgatás, pasik, lélekápolás, rengeteg munka, munka és munka. 

Ha most bekövetkezne, hogy neki balra, nekem meg jobbra kell tovább haladnom az úton, ami ki lett jelölve a számunkra, biztos lennék benne, hogy nem szakadnánk el akkor sem egymástól most már sosem. Nehéz lenne nélküle megélni a szürke hétköznapokat, de akkor is boldog lennék, mert tudnám, hogy bárhol is legyen, számíthatok rá, és ő rám ugyanúgy. Szükségem lesz majd arra, hogy tudjam, mi van vele, jól van-e, és arra is, hogy megkérdezze, hogy boldogulok nélküle. 

Boldog Születésnapot, örülük, hogy Te is öregszel !

Találkozás II.

 A férfi

Izgatott volt és kìváncsi. Nem tipikus férfi tulajdonságok, de mindegy, nem is akart tipikus és átlagos férfi lenni. Semmit sem utált volna jobban, mint olyannak lenni, mint mindenki más. Egyenpasiból van bőven. Tisztában volt ezzel, mondták már neki elegen, mikor kiderült róla, hogy kiválóan főz, az olasz konyha a kedvence, és mosogatás sem haladja meg a képességeit. Mindezek tetejébe bárhol, bármikor kapható egy jó kis beszélgetésre, még akkor is, ha a női lélek rejtett bánatairól kell hosszas előadást hallgatnia. De ő hajlandó volt erre is, és hajlandó lett volna 10 évvel ezelőtt is mindent át-, és megbeszélni ezzel a nővel, aki felé most olyan nagy léptekkel halad. 
Mert ő 10 éve is egy érzelmes, az érzelmeiről őszintén és nyíltan beszélni tudó ember volt, és ebből a szempontból semmit sem változott. Ő mindig az átlagosnál többet gondolkodott, elmélkedett, amit érzett, azt kimondta, elmesélte, szavakba öntötte, semmit sem bízott a véletlenre, mert azt akarta, senki ne értse félre. Azt gondolta, mindenki ilyen és ez így helyes. Nem vette észre, hogy az általa kimondott szavak mások számára nem olyan fontosak, nem olyan értékesek, felületesnek tűnhetnek, és ha ritkábban beszélne, ha hagyna időt az érzéseknek, hogy szavak nélkül is utat találjanak, jobban célt érne.

A nő

Hirtelen megint úrrá lettek rajta azok az érzések, amiket az utolsó találkozásuk óta nem tapasztalt. Újra itt volt minden, a bizonytalanság, a félelmei, az a határtalan vágy, amit akkor a férfinak való megfelelés miatt érzett. Bizonytalan volt önmagában, az érzéseiben. Nem tudta, hogy mit érezzen, mit érezhet. Ismeretlen tájra tévedt, mikor találkoztak, távolra a megszokottól és a megszokástól. Félszegen szemlélte újjéépülő önmagát, de tulajdonképpen tetszett neki amit látott, ugyanakkor meg is rémült tőle. Nem tudta megérdemel-e ennyi színt, ennyi fényt és ennyi szót, mint amit ettől a férfitől kapott kéretlenül. Nem tudta, hogy megengedhet-e magának ennyi dallamot, mosolyt, ennyi álmot és titkos vágyat. Eddig nem volt szerencséje a pasikkal, mindig túl hamar beléjük habarodott, s azt hitte az már szerelem, és mire észbe kapott már darabokra törték a szívét. Ezért inkább bezárkózott és jól vigyázott magára. De ez a férfi ...... legbelül érezte, hogy szüksége van mindarra amit kaphat tőle, mert elég volt már a szürkeségből, az unalmas és hétköznapi fazonokból, mégsem merte elengedni magát, és nem merte átadni magát az érzéseinek, amik ott voltak benne ugyan, de kimondani és éreztetni csak nagy kínok árán tudta volna őket. Jól esett hallgatni, ahogy ez a pasi beszélt. Mindegy volt, hogy miről, mert olyan átéléssel elevenített fel minden részletet, hogy életre keltek a helyek és az események a szeme előtt. Szerette nézni, mikor főzött, nézte a kezét, ahogy az újságot lapozgatta, és nem tudott betelni vele. De egyben félt is tőle. Mi lesz, ha ez a sok szó csak üres fecsegés, szócséplés, és nincs  mögötte színtiszta, valódi érzelem...... félt egy újabb csalódástól, és páncélt növesztett.

Hétköznapi boldogság

Miért van az, hogy az ember sokszor látszólag ok nélkül szomorú? Nem történt semmi, ami okot adna az elkeseredésre, kívülről kereknek látszik a világ, mosolygunk pontosan ugyanúgy, mint máskor, de belül mégis olyan fénytelen és örömtelen minden. Nehezen megfogható és behatárolható érzés, mégis ismerős lehet mindenkinek, aki egy kicsit is figyeli önmagát. 

Ahhoz, hogy az idő alatt, amit megélünk, egyensúlyba és barátságba kerüljünk önmagunkkal, ahhoz elengedhetetlen lenne, hogy megismerjük a bennünk lakó embert. Sokszor ez a feladat nehezebb lehet, mint megismerni valaki más, rajtunk kívül álló személyt. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem tudok újat mutatni magamnak, nincsen már min gondolkodni, minden érzést, félelmet, aggodalmat és örömet ismerek, amit ismernem kell, és amit ismerni lehet. Már mindent átéltem egyszer, és mindaz ami ezután jön, az már csak ismétlése lehet a korábbiaknak.

De el kell fogadnom, hogy ez nem így van, nagyon nem így. Nap nap után jöhet valami új, valami más, valami, ami egészen új szempontból érdekes, szép vagy elgondolkodtató. Szerintem sokkal több időt kellene szánni minden embernek, hogy önmagát megismerje, nem csak kívülről, hanem sokkal inkább belülről is. Hajlamosak vagyunk a hétköznapok sodrásában túlságosan kicsi jelentőséget tulajdonítani a kisebb horderejű dolgoknak, pedig lehet, hogy éppen azok lendíthetnének nagyot jó irányba az életünkön, csak nem foglalkozunk velük, hanem szaladunk tovább.  

Én azt mondom, nincs olyan, hogy valaki kész van. Hiába gondolja magáról, hogy ő már nem változik. Mindig van egy újabb élethelyzet, egy esemény, egy ember, aki ha nem is sokat és nem is alapjaiban, de változtat rajtunk. Szerencsés esetben ezek jó irányba visznek, és én azt gondolom, ezeket hagyni kell. Nem kellene görcsösen ragaszkodni valamihez, amit elképzeltünk magunkról. Esélyt kell adni a személyiségünknek arra, hogy változzon, hogy kiteljesedjen, hogy kihozzuk belőle azt, amit csak lehet.

Hogy jön ez ahhoz, hogy látszólag ok nélkül vagyunk szomorúak?! Nagyon sehogy .... csak az jutott eszembe, hogy az ok nélküli szomorúságot is képes felváltani hirtelen szinte ok nélküli öröm, ha kellően nyitottak vagyunk rá. Alszom egy nagyot, iszom egy fincsi kávét, megölelgetem a gyerkőceimet - már ha éppen hagyják - kiülök a teraszra és nem csinálok semmit, csak nézek, szimatolom a tavaszi illatokat, hallgatom a madarakat, és azon kapom magam, hogy jól érzem magam.

Hagyom, hogy jól érezzem magam, nem törődök bele a szomorúságba, mert mindig van valami, aminek örülni lehet, még akkor is, ha az csak egy egészen apró dolog. Sok kis apró boldogságtól aztán kerekebb lesz a világ. Ezt is javasolnám megtanulni azoknak, aki kaphatóak egy kis könnyen megszerezhető, pénzbe nem kerülő, hétköznapi boldogságra. 

Hogyan lettem egéranyu

Ez most pont egy sztori lesz,mint amihez hasonlót már sok gyerekes szülő megélt, vagy meg fog élni, és ami csaknem közhelyes... nem is csaknem, hanem az. Mikor kicsi voltam, nem volt háziállatunk. Egyszerűen a szüleink leszavazták, talán azt a két ma már tiltólistás  gömb alakú üvegedényben köröző piros színű halat leszámítva, akik aztán nem sok ideig élvezték a vendégszeretetünket.  Gyorsan jöttek, gyorsan mentek, a két esemény között úszkáltak, ettek,majd lebegtek.Valahogy nem lettem hal párti. Ennyi a háziállatokkal kapcsolatos előéletem. Se kutya, se macska, se tengeri malac. 

Na de mi történik, mikor is az ember gyerekei elérnek egy bizonyos kort, és szembesülnek a dologgal, hogy az x - nek nyula van, az y- nak meg papagája, a különlegesebb állatkákról nem is beszélve. Eleinte elengedtem a fülem mellett, mondván, jobb ha úgy teszek, mint aki nem hallja, akkor talán elszáll a széllel a kósza ötlet. De az ötlet sajnos  .. nem sajnos nem szállt el. 

A padláson persze volt egy üres akvárium megőrzés címén, mikor a gyerkőcök kibökték a nagypapának, hogy hörcsögöt szeretnének, két napon belül már kész volt a házilag barkácsolt kis faházikó, ablak, ajtó ami kell. Aztán jött az : "Anya  zsebpénzből vesszük meg, etetjük, és neked nem kell csinálnod vele semmit!". Most akkor mondhattam nemet? Hát persze, hogy nem.

A hörcsög olyan kis vajszínű, gombszemű izé volt, és a Hamika nevet kapta,  egy cipős dobozban utazott haza és foglalta el a helyét a konyhában, volt kereke, itatója, elláttuk minden földi jóval. Szegény kis jószág azonban 4 hónap után máig tisztázatlan körülmények között valami rejtélyes okból kifolyólag nagyon gyorsan elpusztult, megsirattuk és én akkor, ott elhatároztam, hogy nem lesz több hörcsög, mert bármilyen kicsi is volt, és valójában nem is sokat láttuk- mert mikor ő aludt, mi épp nem voltunk otthon, mikor pedig élte a kis éjszakai életét, mi meg akkor aludtunk - nagyon megszerettem, bár nehezen vallottam be bárkinek is. Eltemettük szegényt az almafa alá, akvárium visszakerült a padlásra házikóval kerékkel egyetemben.

Aztán eltelt pár év, és lett egy kutyánk  - ez külön sztori - de tőle függetlenül megint megkezdődött az aknamunka egy kisállatért. Szilárd voltam és eltökélt, ide aztán még egyszer hörcsögöt nem, nem, soha .... mert ha egy következő gombszemű sem bír ki nálunk 4 hónapnál többet, akkor kezdek kételkedni abban, hogy a gyerekek felnevelését egyáltalán hogy mertem bevállalni, ha egy hörcsögöt sem tudok életben tartani.

Mondanom sem kell, hogy egy novemberi napon arra eszméltem, hogy az akváriumot kutatjuk a padláson, és ünnepélyes keretek között hazaszállítjuk a zsebpénzből vásárolt kis fekete hörcsögöt, eskütétel, hogy nekem nem kell csinálnom vele semmit, etetés - itatás, almolási feladatok elosztva - kiosztva. Nagyszerű, nem lesz itt semmi gond. Nem kell vele foglalkoznom, nem fogom megszeretni, ha letelik a 4 hónap nem kell megsiratnom sem.

Na persze ..... a gyerekek kezdeti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, mint ahogy ez azért várható is volt. Valahol számítottam is rá, de arra nem, hogy másfél év elteltével épp almolás - itatás - közös almaevés -  beszélgetés után egy hörcsögről fogok blogolni, azt azért nem mertem volna előre borítékba tenni. Most tulajdonképpen úgy áll a  helyzet, hogy ha én megetetem, akkor kap enni, ha megitatom, akkor kap inni is. Ha kitisztítom a lakóhelyét, akkor tiszta. Ha én nem, akkor az állítólagos gazdái sem. Eleinte még közösen ment a dolog, aztán magamra maradtam, illetve ketten vele, akinek a nevén sem tudtak megegyezni a gyerekek, így én nemes egyszerűséggel Béninek hívom. Eszik a kezemből, néz rám okosan, éjszakánként edz a kerékben - mint tudjuk a futás jó dolog -, imádja az almát, a friss salátát. Mókás kis feje van :). Rendkívül jó a természete, sosem szól vissza, ellenben mindig meghallgat, és nem zavarjuk egymás köreit. Néha megosztom vele a sajtomat, és sosem utasít vissza. 

Hiányozna ha nem lenne......

Találkozás

 A nő

"a bababolt kirakatát nézegette a langyos tavaszi napsütésben, még nem tudta biztosan, hogy kék lesz-e a nyerő szín, vagy rózsaszín. Még nem is akarta biztosan tudni, mert jó  volt egyik nap bájos fürtös kislányt képzelni fodros kis szoknyában, majd másnap ugyanilyen jól esett angyalarcú sötét szemű rosszcsont kisfiút . 

Alig ellépett a kirakattól, megfordult és meglátta. Úgy érezte, még a Föld is megállt egy pillanatra a forgásban. Egyből megismerte, nem tévedhetett. Még vakon is megérezte volna, ha közeledik. Nem tudta, hogy lesz-e bátorsága, ereje szembenézni vele. A múlt egy darabkájával, a férfival, akit szó nélkül hagyott el. Tétován körülnézett, de nem igazán tudta mit keres; talán egy kapualjat, ahova beugorhat. Egy hirdetőoszlopot, ami mögé elbújhat, vagy egy zsákot, amit a fejére húzhat. Nem, ő nem olyan nő, aki megfutamodik a feladat elől. Már nem olyan, már nem akar észrevétlen szürke egér maradni, megváltozott. Azóta eltelt tíz hosszú, emlékezetes év, ami megváltoztatta az életét, a gondolkodásmódját, az életszemléletét. 

"Lehet, hogy meg sem ismert! Tíz év, szarkalábak, nevetőráncok, plusz kilók." - sorolta a nő magában a további  menekülési lehetőségeket.

De már elkésett, a férfi is észrevette őt. Egy pillanatra megtorpant, de aztán gyors és határozott lépésekkel közeledett felé."

A férfi

"még rengeteg elintéznivalója maradt, pedig már annyi feladatot végrehajtott a és kipipált a képzeletbeli listáról, amit erre a 4 napra állított össze. Gyakran haza - hazajött meglátogatni idősödő szüleit a kellemes hangulatú kisvárosba, legtöbbször felesége és a gyerekek is elkísérték, de most szüksége volt pár nap nyugalomra. Különben is megígérte a szüleinek, hogy ha vevőt találnak a hétvégi házra, akkor számíthatnak rá, segít nekik, amiben kell. Épp a bankból lépett ki az utcára, a napszemüvegét babrálta, mikor meglátta a bababolt kirakata előtt. Nem tévedett, a hosszú szőke hajú nő, aki kerek tíz éve hagyta faképnél, és akivel azóta sem találkozott. Ilyen nővel még nem hozta össze a sors azelőtt, s aztán amilyen gyorsan összehozta, el is sodorta tőle, ma sem tudja miért. Nem tehetett fel kérdéseket, nem kereshetett válaszokat, mert ez csendes, magába forduló nő nem akarta. Ő pedig tiszteletben tartotta a kérését. 

"De azóta tíz év telt el" - korholta magát -"az emberek változnak, ez alól ő sem kivétel. Akkor még csak 25 éves volt, alig látott valamit a világból, senki sem tanította meg érezni, beszélni."

Nagy lendülettel indult el felé, remélve, hogy nem ijeszti meg a hirtelen találkozás, nem fojtja belé a szót és nem készteti megint menekülésre. Már rég megfogadta, hogy ha még egyszer az életben alkalma nyílik rá, hogy beszéljen vele, nem fogja faggatni, nem kérdezgeti, hagynia kell, hogy magától megeredjen a nyelve, mert érezte, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat is. Nem is értette saját magát, miért van szüksége tíz évvel ezelőtt történt fél évnyi kis románcon gondolkodni, hiszen szerető felsége, gyönyörű gyerekei, kerek élete van. Mit számít már, hogy miért történt akkor és ott?

De igenis számít és érdekli, mert emberből van, és a megválaszolatlan kérdések, a ki nem mondott szavak,  a meg nem fejtett rejtvények késztetik gondolkodásra.

A nő

"Uramatyám... idejön. Legalább hajt moshattam volna, vagy  felvehettem volna valami csinosabb ruhát is ma reggel, de nem tudhattam..... Éreznem kellett volna!" - gondolt végig egy sor felesleges gondolatot, és közben teljesen bizonyos volt benne, hogy ha a zsák a fején lenne, vagy közben agancsa nőtt volna, a férfit az sem tántorítaná el attól, amiért most nagy léptekkel közelít felé. "Magyarázatokért  jön, tiszta sor Kérdésekkel fog bombázni, nekem szegezi őket, és azt hiszi képtelen vagyok válaszolni.Hogy nincsenek érzéseim, gondolataim, hogy nem nyílik szóra a szám. Tudtam, hogy ennek egyszer el kell jönnie, ezt ne úszom meg! "

Ahogy teltek az évek, egyre homályosabbak voltak az emlékek, úgy tűnt, sima ügy volt, egy átlagos viszony, ami kurtán - furcsán ért véget. Nagy ügy.... volt már ilyen a világtörténelemben.... vagy mégsem?! Szó nélkül lelépni fél év után mégsem volt szép dolog, ilyet  a pasik szoktak csinálni lánykérés előtt.  De ez már rég volt. Mintha nem is vele történt volna, hanem egy másik nővel, és ezt a történetet is csak mintha könyvben olvasta volna. Tudta, hogy a válaszok a fejében már régen készen állnak és nem fog félni  kimondani őket, ha egyszer arra kerül a sor. Pedig most nagyon úgy néz ki, hogy eljön a pillanat, amikor ki kell mondani őket és nem ülhet rajtuk, mint fedeles ládába zárt szerelmes leveleken. Hát jöjjön, aminek jönnie kell!

                                   folyt.  köv.

Meg itt egy kis zene (nem csak a pasi miatt, bár ez a hang megér egy misét ....):

https://www.youtube.com/watch?v=2IEFfC25N4M

Egy kis őrület

http://www.youtube.com/watch?v=hWaW1eOVBsk

Nem lehetne 1:15 - nél kicsit megőrülni és úgy maradni? Erre vágyom. Nagyon. Kit érdekel ki mit mond.....

Péntek van és fáradt vagyok, összefüggéstelen gondolatokkal van tele a fejem. Szerintem erre most senki nem kíváncsi, még én sem. Mi lenne ha aludnék egy iszonyatosan nagyot !? Már a reggeli habos tejeskávé illatát is érezni vélem.  Az orrom szuper, ellentétben a fülemmel. De nem baj, legalább kevesebb baromságot hallok meg. Loptam ide valamit :

"Rosszul teszed, ha megsértődsz, amikor megtudod, hogy a hátad mögött becsmérelnek. Ha negatívan fogadsz bármi effélét, te magad rombolod le a lelki békédet. Az ember maga felel magáért, lelki fájdalmaiért. A sértéseket úgy kell tudomásul venni, mint a szellőt, amely elleng mögöttünk. Másképpen szólva, félre kell söpörni az emberek durvaságait. Hogy érzünk-e fájdalmat, szenvedést bizonyos helyzetekben, ez leginkább attól függ, miképpen viszonyulunk az adott körülményekhez. Sokat számít, hogy nem vagyunk-e túl érzékenyek, nem vesszük-e túl komolyan a dolgokat."

Őszentsége Tenzin Gyatso, a XIV. Dalai Láma

Van benne valami....

Futás mumus

Általános iskola, alsó tagozat, tesi óra, futás körbe - körbe. Ha valaki a fehér vonalon belül fut, akkor mindenki büntetőkörre van ítélve.

Száz éves szokás, ami talán sosem kopik ki az iskola falai közül. Miért is van erre szükség? Valahol megértem... egy mindenkiért, mindenki egyért, legyen edzett az ifjúság, fusson .... Valahogy úgy rémlik, hogy akik miatt a büntetőkörökre voltunk ítélve könnyedén lefutották, akik meg amúgy is a vonalon belül levegőért kapkodva cammogva futottak .... khm,khm ......azoknak kín volt az eredeti táv is, nem beszélve a plusz körökről. A szép az, hogy a vonalon belül a következő tesi órán is ugyanaz a gyerek fut majd, rettegésre ítélve a sor végén kullogókat, akiknek ezáltal a testnevelés óra maga a borzalom.

Miért nem változik a torna órákon évek óta semmi? Azon kívül, hogy elméletileg lassan mindenkinek hetente 5 órája van? Miért kell duci lányokat öt részes szekrényen átugratni? Miért kell vézna kisfiúkat kötélre mászatni? Mindent lemérni, felmérni, értékelni, összehasonlítani ...?

Ha szegény megboldogult középiskolai tornatanárom néhanapján fentről lenéz rám, remélem büszke. Sajnos nem magára, hanem rám. Arra, hogy életem része lett a sportolás, többek között a futás, amit hajdanán rettentően utáltam. Én magam szerettettem meg magammal a mozgást.  Kitaláltam és rájöttem, mi az amit szeretek, amit szívesen, akár a hét több napján is csinálok.

Futni kell, futni jó, erősítő testnek és léleknek, edzetté és magabiztossá tesz, rendezi a gondolatokat, levezeti a feszültséget. De a futást meg kell szerettetni és meg kell szeretni. Ha az ember ráérez az ízére, és elkapja a fonalat, semmi sem állíthatja meg. 

Megjegyzem fejen állni továbbra sem tudok, egy normális hátra bukfenc is meghaladja a képességeimet és a szekrény is csak akkor a barátom, ha ruhás .......

Egyszerű üzenet

Egyszerű hétköznapnak indult, egyszerűnek tűnt beülni az autóba és elindulni. Nem akartam bonyodalmat az életemben, szimplán jól akartam érezni magam  pia nélkül, gyerek nélkül, monoton hétköznapi rohanás nélkül. Semmi extra cucc, csak farmer és póló, egyszerűen ennyi, minek a flanc.

Jó idő volt, egyszerűen hihetetlen az évnek ebben a szakaszában ilyen meleg, szinte nyárias szél. Csupa szín és élet minden. Egyszerűen gyönyörű. Mint a rozé, ami egyszerűen csodálatosan rózsaszín volt. Mégis pia, de igazán nem sok. Egyszerűen csak az íze kedvéért. Jó volt kiengedni a gőzt, hagyni, hogy fújjon a szél. Nem történt semmi. Egyszerűen semmi. Csak rozé, meleg és szél. Akkor mitől lett ennyire bonyolult és összetett, zavart és  furcsa minden?

Csak a rozé, a meleg, a szél ...?? Egyszerűen nem értem.

Mi az hogy egyszerű? Mi az hogy bonyolult? Nekem nem tűnt egyszerűnek, pont olyan volt, pont annyi volt, ami kellett. A dolgok szépsége sokszor az egyszerűségükben rejlik. Én így látom. Így láttam. Lehet, hogy rossz a  szemüvegem, és nem látom, amit látnom kellene? Fekete a fehérrel, erős a gyengével, gyors a lassúval, türelmes a türelmetlennel, beszédes a csendessel, egyszerű a bonyolulttal mind kapcsolatban van. Nem jó az egyik, és nem rossz a  másik. Csak más. És akkor mi van ????

Különben nincs is szemüvegem. Tisztán és élesen látok. Most már.

Egy találkozó margójára

Egy kicsit korábbi ....:

Amikor tizenévesen gimnazistaként kiszámoltam, hogy az ezredfordulón már 27 éves „öreglány” leszek, úgy tűnt rengeteg idő van addig. Akkor úgy tűnt.
Közben persze túlhaladtuk az ezredfordulót, és én szeretnék újra 27 éves öreglány lenni.
Nemrégiben érettségi találkozón voltam, a 20 évesen. Nagyon jó volt találkozni a régi osztálytársakkal, beülni a padokba pont úgy, mint annak idején. Az osztályfőnök tekintete éppolyan korholó volt most is, mikor a csajok lázas fecsegésbe kezdtek. Mintha ez a 20 év el sem telt volna.
Érdekes volt, mert annak tudatában, hogy csaknem mindannyian családanyák, apák, feleségek, férjek, munkatársak, egyszóval felnőtt emberek lettünk, távol a gimnáziumi időszak alatt alakuló, formálódó énünktől, mégis érezhettük szinte ugyanazt legbelül, amit két évtizede. Ebben a pár múltidéző percben, megint a csendes szőke, a szemüveges vidám, a nagyszájú megmondós, a visszahúzódó poénos, a céltudatos fekete ültek egymás mellett és mögött, színes – hangos összevisszaságban.
Csodálatos ajándék az emlék, a csaknem elfeledett, mélyen szunnyadó, amit az elme a beszélgetések során lassan élénk képpé alakít át. Mint egy porosodó dobozból elővett régi filmszalag pergett előttünk az életünk egy korábbi, de valós epizódja, ami meghatározó lett aztán sokunk számára. Egy kicsit újra átélhettük a kirándulásokat, a bulikat, az érettségit. Életre szóló barátságok szövődtek, sosem feledhető vers idézetek maródtak belénk, civakodtunk, kibékültünk, szerelmesek voltunk.
Maradtam volna még ebben a távoli, általam jól ismert, valódinak tűnő világban, ami később keveredett a gyerekek és családi nyaralások fotóival színesített, problémás életekkel, hiányzó társakkal vegyített jelennel. De véget ért, és miután hazasétáltam az éjszakában, megsimogattam a már mélyen alvó gyerkőceim fejét. Elaludni azonban csak nehezen tudtam, mert gondolatok kavalkádja járt törzsi táncot a fejemben. Változtunk mindannyian az évek során, van, aki többet, mások kevesebbet, külsőre és belsőleg egyaránt. Nem tudhattuk előre, hogy a csendesből nagyszájú lesz - e, a poénosból emberkerülő, a szőke festeti - e majd a haját.  Boldogok leszünk - e, elégedettek, törtetők, az anyagiakat hajszolók, vagy nyugodt, békés, csendes életre berendezkedők. De nem is ez számít, inkább az, hogy már várom a következő, sorrendben ötödik találkozót.
Addig is valaki megoldhatná, hogy közben egy percet se öregedjünk, mert most jó. Így jó. 

Visszanéző

Nemrég beleolvastam egy gondosan elrejtett réges-régi naplóba, amit olyan 16 éves korom körül írhattam. Mert írtam naplót, mint sokan mások. Nagyon úgy tűnik, ennek a korszaknak nem is akar vége szakadni, hiába telnek viharos gyorsasággal az évek....

Lázadó kamasz sorait olvastam, akinek a saját buborékba zárt világán kívül minden egyéb csak homályos foltnak látszott. Csak az volt probléma amit akkor, és ott én éreztem, csak az volt feladat amit nekem, akkor és ott el kellett végeznem és csak nekem fájt az élet. Mennyire tudtam szenvedni és világfájdalmat érezni sok apró cseprő dolog miatt. 

De gáz ..... szinte égek önmagam előtt. Pedig nem kellene. Az is én voltam, a mai énem csírái ott voltak a duzzogós napokon és a világot megváltani készülő percekben is. Meglepődve olvastam, hogy sok szempontból viszont mennyire érett meglátásaim, észleléseim voltak. S bár arról elképzelésem sem volt, hogy mihez kezdjek majd magammal, ha felnövök, úgy igazából - megjegyzem a mai fiataloknak sem sok van, tisztelet a kivételnek, akikre mindig felnéztem. 

Azt viszont biztosan és pontosan megfogalmazva vetettem papírra, hogy milyen szeretnék majd lenni, hogy szeretnék gondolkodni, hogy szeretném látni, megfigyelni a világot és érzékelni a körülöttem zajló eseményeket, hogy szeretnék gondolkodni,szeretni és élni..... s ahogy olvastam, egészen beleborzongtam a gondolatba és a tudatba, hogy atyaég ...megvalósítottam a saját vágyam, azt, amire saját magammal kapcsolatban kamaszként vágyakoztam.

Olyan lettem, amilyen szerettem volna lenni, és ez tetszik.

Hát megtörtént. Időközben egészen felnőttem:) Feleség vagyok, anya, kétszeresen is, strapabíró munkaerő, háziasszony és kertész, mosónő és betegápoló, felelősségteljes, cselekvőképes és szavazóképes állampolgár. 

Aki netalántán olvassa mindezt, és elképzeli, hogy milyen érzés lehet mindezt tudatosítani és átélni, annak elmondom, legalább akkora öröm, mint ha valaki kisgyerekként űrhajós szeretne lenni, és végül az is lesz. 

(Ez egyébként meglehetősen ritka természeti jelenség.....)

 Íme egy zene csak úgy :

http://www.youtube.com/watch?v=RVyTZPisVdQ

Zanya

A hálószoba meghitt félhomályában félálomban láttam, ahogy apró ujjaival felém integet. Észrevétlenül, szinte hang nélkül lopakodott be a reggelembe, félbeszakítva az édes álmok furcsa egymásutánját. Tudtam, hogy ezzel vége, elvesztem.  A következő pillanatban már mellettem állt és csendben nézett. Pontosan úgy, ahogy máskor is szokott, olyan "nem akarlak zavarni" nézéssel, de éreztetve, hogy jó lenne már felkelned, mert hiányzol. Szemüvege mögül okosan és copfosan figyelte, hogy indulok-e már végre, most és azonnal, mert anya, az olyan. Anyának nincs szüksége vasárnap reggeli jóleső nyújtózásra, furcsa álmokon való hasztalan elmélkedésre, a marasztaló ágy melegre. Anya "pöccre" indul, azonnal képben van, gyorsulása elképesztő  és maximális sebességgel készít reggelre vajas kiflit és kakaót, ami természetesen nem lehet sem hideg, sem túl meleg sem. Félálomban is képes megtalálni a papucs elveszettnek hitt párját, szintidőn belül kifésüli az aranyhajból a gubancot. Még vasárnap is. Mert ma az van, tavasz beharangozó, lelket melengető, vigasztaló tavaszi vasárnap. 

Irány ki az udvarra!!!!!!

A nagymamám

Megtörtént hát. Elment. Itt hagyott minket, egy kis darabot bennünk önmagából és mindent ami fontos volt neki. Elrendezte a sorokat, elsimította ráncokat, megigazította az ablakokon a függönyöket, majd kulcsra zárta az ajtót. Úgy tett, mintha nem örökre menne, mintha csak azért indulna, hogy a hátsó kertkapura támaszkodva nézze a naplementét. Mintha csak azért indulna, hogy végigsimítsa az öreg fák ráncos törzsét, hogy szippantson egyet a füstös, tél végi levegőből, melyet nem követ már langyos tavasz. Elköszönt a háztól, a kút kerekétől, a domboktól, az illatoktól és az emlékektől. A hosszú és kerek, boldog és fáradságos élményekkel teli élettől, amivel a sors megajándékozta. Ahogy kattant a kulcs a zárban, ő már tudta, hogy örökre búcsúzik. Érezte, hogy eljött a pillanat. Hogy ennyi volt és nem több. Mégsem láttam szomorúnak, bánatosnak és lemondónak. Erős volt és határozott, mint mindig. Magabiztos volt, mint aki ismerős útra indul, pedig nem ismerte, nem ismerhette ezt azt az utat.Tudta mit akar, tudta mi fog történni és felkészült rá. Méltóságteljes volt és becsülni való. 

Nevetése még itt csilingel a fülemben, hallom a hangját, ahogy az életbölcsességeit megosztja velünk. Látom az arcát, ahogy mosolyog, érzem ahogy ölel, és hogy mennyire szeretett. Emlékszem rá tisztán, hisz az előbb még a kezét fogtam, remegő kézzel utoljára az arcát simítottam. 

Nem akarok sírni megint, mert ő sem akarná, hogy ezt tegyem. Azt akarná, hogy előre nézzek felemelt fejjel, erősen, boldogan. Mert az élet szép, egyszeri és megismételhetetlen csoda tele várakozással, fájdalommal, gyönyörűséggel. De nem lehet nem szomorúnak lenni, nem lehet az elmúláson nem bánkódni.

Lassan ébredek csak rá, hogy mennyi mindent adott nekem, nekünk. A nagymamám.

Vázlat...üresen

Találtam egy vázlatot ...üresen

Kíváncsi lennék mit akartam írni, és mit nem tudtam leírni.. 

De ez már a múlt, mint ahogy sok minden más is,amit szerettem volna, hogy legyen, de nem lehetett, amit szerettem volna, hogy érezzem, de nem érezhettem, amit adni szerettem volna, de nem fogadták el, amit kapni szerettem volna, de nem kaptam meg. 

A múlt, amibe nem vagyok szerelmes, de könnycseppként szúrja a szememet, ahányszor végigzongorázom.

Önmarcangoló fájdalmas hónapok könnyekkel, viaskodás önmagammal, az élettel, a középúttal, amin haladnom kell. Drága jó nagymamám kedvenc mondása, és örökre belém ivódott jó tanácsa, arról a bizonyos arany középútról, ahol menni kell ahhoz, hogy minden jól alakuljon. Baromi nehéz folyamatosan a felezővonalon maradni, nem lelépni sem jobbra, sem balra. Lehet nézni, hogy mi halad bal oldalon, és elképzelni mi lenne, ha ott mennék. Lehet dőlni jobb oldalra is, és belefeledkezni az érzésbe, hogy mindig ott maradok, de azok a fránya fehér csíkok ott középen csak visszahoznak a jelenbe és az útra, ahol menni kell. Irigykedve szemlélem a tőlem jobbra és balra, látszólag könnyedén és mindenféle lelkiismereti probléma nélkül kalandozó embereket, akik el is hiszik, hogy úgy a jó. Nekik van igazuk? Nem tudom, néha úgy érzem, hogy igen.

Őszinte

A kurzor csak villog pedig a gondolatok nyári égen cikázó villámokként száguldoznak a fejemben. Parancsszóra nem lehet írni, mint ahogy időre sem, pedig abból van a legkevesebb. Ideülök, nekikezdek és nézek magam elé bambán,majd elkezdek agyalni azon, hogy miért is kell ez nekem. Mintha csak papíron jönne ki belőlem mindaz, ami kikívánkozik. Akkor ez azt jelenti, hogy régimódi vagyok? Vagy csak nem tudok őszinte lenni? Nem ez nem igaz, mert alapból őszintének születtem és ezen nem nagyon tud változtatni semmi és senki. Az a nagy baj velem, hogy mivel én őszinte vagyok, azt gondolom, hogy velem is mindenki az. Tudom, hogy nem beszélek a levegőbe, nem változtatom meg naponta a véleményemet, a kimondott szavaimnak súlya kell hogy legyen, és aki akarja bármikor számon kérheti tőlem. Olyan egyszerű lenne az élet, ha mindenki annyit adna az ígéretekre, a kimondott szavakra amennyit megérdemelnek.

Valaki azt mondta, hallgassak az érzéseimre, legyek laza és nyíljak ki. Nehezen megy ez nekem, aki szereti látni, hogy melyik út hova vezet, aki nem hagyja, hogy az épp aktuális érzelmei vezéreljék, hanem logikusan felépített szabályos rendben éli az életét, és aki egy kis szabálytalanság esetén azonnal pánikba esik és magyarázatokat keres.

Nem igazán hiszem el, hogy ok nélkül történnek a dolgok. Minden megtörtént esemény tanít valamire, de sosem lehet tudni mennyi idő alatt derül ki végül, hogy mire. Időközben sokszor gondolok arra, hogy na, most megtaláltam a megoldást, megtaláltam mire tanít...... aztán eltelik egy hét,és újat gondolok. Lehet, hogy  sosem találom meg végül?! Akkor minek is fecsérelek el ennyi időt az agyalásra?!

Új bejegyzés...

Ciki, mikor az ember a saját blogjába nem tud belépni, annyira nem foglalkozik vele. Sőt továbbmegyek, a létezéséről is megfeledkezett, nemhogy a jelszaváról. Na de most eljött a perc, a bolygók együttállása és a hihetetlenül jó memóriám segítségével sikerült belépnem,újra itt vagyok, hogy megosszam magammal, vagy a véletlenül erre járókkal mindazt ami foglalkoztat