2014. április 28., hétfő

Tavaszi fáradtság

Már hetek óta végtelenül fáradtnak érzem magam. Létezik a tavaszi fáradtság intézménye?
Vagy ez csak valami tudományos magyarázat féle arra, hogy mi lehet az oka annak, hogy   csak ilyen lassan tudunk felébredni a téli álmunkból?
Olyan, mintha a világ összes terhe hirtelen az én vállamat nyomná. Pedig dehogy ..... ha jól emlékszem semmi extra változás nem történt. Nem ment szabadságra a kertészünk, nem mondott fel a bejárónő sem, hogy az ő dolgukat is hirtelen nekem kellene elvégeznem. Nem szokatlan a helyzet, mert eddig sem volt se kertész, se bejárónő, sőt főzni is én szoktam. Szóval a feladatok mennyisége - minősége változatlan és adott, mint eddig. Mégis minden nap valamiféle furcsa álomvilágban leledzem, tejeskávéról, csendes hálószobai félhomályról, lustaságról, ágyban olvasásról álmodozom. Aztán este a gyorsnál is gyorsabban ezer méter mély álomba zuhanok azt remélve, hogy másnapra mindez már csak a múlt, hogy kisimultan és pihenten ébredek, és maximális fordulatszámon működök megint.
De soron következő reggelen minden folytatódik tovább: álmosság, fáradtság, kedvetlenség, álmodozás és az a bizonyos ok nélküli szomorúság. Mindez hatványozottan jelentkezik, ha még a nap sem süt. Olyan mindenki hagyjon békén időszak ez, de közben meg mindenki törődjön is velem időszak egyben. Ez valami női dili?

Különben meg ha tetszik, ha nem, tavasz van, és nem tudom mit önsajnálkozok, mikor minden évben várom a tavaszt. Nem szegi kedvem a nagy tavasz - imádatban még az sem, hogy a család háromnegyede pont a tavaszi szezonban allergiás. Imádom a zöldet, a kéket, az illatokat és fényeket, a langyos szelet, a nyár Ígéretét. Csak ez a fránya tompultság ne lenne, amiről tulajdonképpen tudom, hogy amilyen váratlanul és kéretlenül jött, úgy is fog lelécelni, hogy egy év múlva ismerős, de váratlan vendégként megint kopogtasson az ajtómon. Vagy nem is kopog .... csak simán benyit, bejön és marad, ameddig úri kedve úgy diktálja.

Megint egy dolog, amit nem tudok irányÍtani, csak résztvevője és szemlélője vagyok az eseményeknek, amik aztán gyors feledésbe merülnek és csak annyi emlék marad belőlük, mint amekkora szélvihart egy tarka lepke a szárnyával kavar.

Találkozás III.

A férfi

Ahogy közeledett, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szüksége van erre. Elevenítsen fel mindent, amit egyszer már sikerült elfelejtenie és kavarja fel az állóvizet? Tényleg teljesen elfelejtette?  Vagy csak elnyomta magában, hogy új életet kezdhessen? Vagy a kettő ugyanaz?
Akkor régen nem tudott mást tenni, csak hagyta, hogy az idő tegye a dolgát. Céltalanul kóválygott a szürkületben esténként, aztán mikor hazaért, nem is emlékezett rá merre járt. Nem volt éhes, és szomjas sem, csak megszokásból evett, megszokásból lélegzett. Hálás volt a feladatokért, amiket a munkája adott neki és elterelték a figyelmét. Miután a lány szó nélkül elment, szerette volna örökre magáénak tudni a pillanatokat amik kettejükről szóltak, az érzéseket amik a nap minden percében megmelengették még akkor is, ha nem voltak együtt, de attól tartott, hogy belebolondul a fájdalomba. Kétségbeesetten kapaszkodott valamibe, ami már nem volt az övé, és esélye sem maradt, hogy visszaszerezze. Ezért lassan engedte a hétköznapoknak, hogy befurakodjanak az emlékek közé, és elhomályosítsák azokat csaknem teljesen.  Aztán hagyta elszállni őket. Minden nap kicsit messzebbre és magasabbra, míg  már csak aprócska pontnak látta őket, akár a szélnek eresztett léggömböket a nyári égen. Végül olyan lett minden, mintha csak egy könyvben olvasta volna. Egy ócska kis ponyvaregényben, amit a nyaralás alatt fél nap alatt elolvasható az árnyékban. Ha valamit nem szeretett volna már a kezdet kezdetén, akkor az bizonyosan ez volt. Nem akarta a saját életét és érzéseit egy könyvben olvasott, hepiend nélküli sztorihoz hasonlítani. Mégis ez történt.

A nő

Ahogy közeledett, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szüksége van erre. Elevenítsen fel mindent, amit egyszer már sikerült elfelejtenie és kavarja fel az állóvizet? Tényleg teljesen elfelejtette?  Vagy csak elnyomta magában, hogy új életet kezdhessen? Vagy a kettő ugyanaz?
Akkor régen nem tudott mást tenni, csak futott. Minél messzebbre, halkan zaj nélkül, nyom nélkül. Menekült valami elől, amit nem ismert. Menekült valaki elől, aki szépen és finoman behálózta, akár egy szorgos pók vékony fonalból szőtt hálóval. Jó volt, új volt, mégis félelmetes. Vagy éppen azért félelmetes. Az újdonság néha félelmetes tud lenni.
Másképp cselekedne, ha visszaforgathatná az idő kerekét? Megismerkedne az ismeretlennel? Hagyná, hogy felengedjen benne a jéggé fagyott érzelem? Hagyná magát új utakra vezetni, bekötött szemmel másra hagyatkozni?
Kár ezen már gondolkodni, hiszen mindez már olyan régen történt. Már nincs jelentősége, hogy mi lett volna akkor, ha ..... Lezárta magában, a kulcsot pedig saját maga elől is elrejtette, hogy még akkor se találhassa meg, ha ráérő idejében a magyarázatok után való kutatásra adná a fejét.
Bármilyen régen is történt, bármennyire is befejezettnek érzi, meg kell vallani, mégis futkos rajta a hideg. Érdekes. De most itt a lehetőség, hogy új alapokra helyezzenek mindent, és megbarátkozzanak egymással, megismerjék egymást megint, most, ebben az új felállásban.

Szükség van erre? Van értelme, hogy magukra erőltessenek egy régi - új ismeretséget, aminek alapja egy ősrégi heves fellángolás és egy hirtelen, szomorú befejezés. Mit tudnak mondani egymásnak, ami nem arra emlkezteti őket, ami történt? Külön mederben folyik már régóta az életük, és eddig sem volt szükségük egymásra. Ezután miért lenne?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések és kételyek merültek fel mindkettejükben anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.

2014. április 10., csütörtök

Fülbemászó

http://www.youtube.com/watch?v=KvGm07jV5So

Noir Desir - Le Vent Nous Portera

Ma estére és holnapra, meg azutánra. Magyarul is és aztán franciául. Garantáltan a fülön át a szÍvig ér. Ott is marad, és újra hallgatod, és megint.

Szép álmokat!

2014. április 9., szerda

Elterelő hadművelet


Más is csinál olyat, hogy ami szüntelenül az eszében jár, mert gondolnia kell rá - és ami ráadásul nem is valami  kimondottan kellemes, vagy jó dolog,  - na szóval, hogy inkáb készakarva nem is gondol bele jobban, mélyen, úgy teljes mértékben, valóban és igazán? Más is homokba dugja néha a fejét, hogy könnyebb legyen elviselni a történéseket, és más is csinál úgy, mintha nem is lenne probléma, ami valójában az?
Néha azt érzem muszáj páncélos lovag módjára szisztemaitkusan védenem magam a külvilággal szemben, és van, hogy a saját gondoltaim kavalkádja ellen is védekeznem kell. Szóval nem árt, ha van egy kis homok a közelben. Nem kell egy szaharai mennyiség, de azért legyen, biztos ami biztos.
Bár - mint azért időközben kiderült - szeretek tisztán látni, tudni az okokat, látni a megoldási lehetőségeket, választani közülük és biztosra menni, rá kell jönnöm, néha a jelszó az kellene, hogy legyen, hogy spontán. Nekem nehezen megy, sokat kellene gyakorolnom, de  talán még nincs veszve minden. Azt azért már tudom, hogy a hirtelen jött és előre meg nem tervezett, de megvalósÍtott ötletektől eszelősen jól érzem magam. Mert szokatlan ugyan hirtelen, első felindulásból dönteni, és cselekedni, mégis annyira jól esik. Olyan, mint amikor eltervezem, hogy hány km-t szeretnék futni, de közben "újratervezek", futok tovább, tovább és tovább. A következő lefutott km-ek közben pedig már arra gondolok, hogy amikor majd megállok, milyen csodásan fogom érezni magam. Lehet, hogy nem épp a legjobb ez a hasonlat, de lényeg, hogy én értem..... és érzem.
Irigylem azokat, akiknek ez a spontaneitás könnyedén megy úgy, hogy közben nem felelőtlenek.
Egészen elkanyarodtam a kezdeti gondolatébresztő elterelő hadművelettől, amivel tulajdonképpen csak oda akartam kilyukadni, hogy sok esetben jobb lenne talán hagyni az eseményeket, hogy történjen minden úgy, akkor és ott, ahogy, ahol és amikor az történni akar. El kellene fogadni, hogy mindent nem lehet irányÍtani, ha ez sikerülne, akkor nem lenne szükség arra sem, hogy homokba dugjuk a fejünket.
De vajon, ha semmi beleszólásunk nem lenne az élet dolgainak alakulásába, és minden csak úgy megtörténne, mi pedig folyton az események után kullogva próbálnánk magyarázatokat találni, az tetszene nekünk? Ha nem lenne módunk arra, hogy átgondoljuk, értékeljük a lehetséges döntéseink következményeit, ha egyáltalán nem is választhatnánk, nem dönthetnénk, akkor boldogok lennénk? Nem hiszem. Még azzal együtt sem, hogy minden próbálkozásunk és körültekintésünk ellenére is dönthetünk rosszul választhatunk tévutat, ami nyilván elszomoÍtó. Még azzal együtt sem, hogy néha muszájból kicsit mégiscsak homokba dugjuk a fejünket, hogy úgy érezzük, hogy nem ránk nehezdik a döntés súlya, vagy hogy elteljen egy kis idő, mÍg mi a struccok egyszerű politikáját folytatva várjuk, hogy megoldódjanak a problémás helyzetek. Mert mi emberek, mégiscsak olyan struccok vagyunk, akik a homokban várakozva is tudjuk, hogy nekünk kell döntenünk, választanunk, válaszolnunk még a saját magunknkak feltett kérdésekre is. Nincs menekvés. 

2014. április 1., kedd

Miértek

Időt és energiát nem kímélve keresem az okokat, a megoldásokat, a megfejtéseket, a miérteket. Az egész élet olyan, mint  egy nagy kirakós játék, kinek ezer darabos, kinek ötezer, de van akinek pár száz darab is elég, és készen van a teljes kép. Nem feltétlenül attól függ a darabok száma, hogy ki meddig él. Sokkal inkább attól mennyire összetett az élete, mennyi időt szán a mindennapi történések megértésére. Úgy érzem az én kirakóm sosem készül el, ha így haladok, bár ez a tökéletes kirakózás. Mikor a már elkészült képdarabot nem rakod el, hanem kint hagyod az asztalon, szem előtt, s ha arra jársz, biztosan találsz egy darabot, ami a helyére kívánkozik. Minden nap foglalkozni kell vele, így sosem lesz unalmas, mindig élmény marad, és már várod, hogy mikor áll össze egy újabb részlet.
A sok kis megfejtés, magyarázat, miért adja meg a hétköznapokban is feladatot. Nekem biztosan. Megérteni, hogy a kamasz fiú hirtelen miért érez mindent támadásnak, beszólásnak, letolásnak. Rájönni, hogy a kicsi lány már nem baba, és már önálló elképzelései vannak a kis életéről. Megfejteni, hogy a nagyszülők miért lettek idős korukra olyan türelmetlenek, mint a kisgyerekek.
Én magyarázatot keresek mindenre, ami csak kérdésként felmerül bennem. Nem hessegetem el, mert tudom, hogy úgysem hagyna nyugodni. Ellenkezőleg. Akkor leszek  nyugodt és kiegyensúlyozott, ha megtalálom számomra elfogadható és megnyugtató válaszokat. Egy - egy "feladvány" gyorsan megy, és mehet az elintézett ügyek közé. De vannak sok időt igénylő, egészen bonyolult dolgok is, amiknek talán sosem lesz megoldása bármennyire is igyekszem minden részletet ügyesen illeszteni.
Nem tudom mások hogy vannak ezzel ..... lehet, hogy ez egy feleslegesnek tűnő időrabló valaminek látszik, én mégis fontosnak tartom.