Kendő a szélben

Sétálok hazafelé a langyos tavaszban. Lemelegszik rólam az égszínkék kendő.
Azt mondták a hírekben, nagy vihar készül.
Lassan lépkedek, ráérősen, kavicsrugdosós hétköznap délután.
Vihar....milyen vihar? Jön, jön, de senki nem látja. Ernyő kell, vagyis úgyis minek?
Egy felhő sincs az égen. Nem igazság.
Nem félek. Vagy mégis. Mindjárt hazaérek. Bezárkózok, deszka az ablakra és az orromat se dugom ki. Talán így lesz.
S ha eljön a muszáj, betakarózom majd tiritarka életemmel és magam köré vonom a mindenes mindent, ami fontos nekem. Nem eresztem. Kapaszkodok. Kirakóst játszom az egyszervolt hétköznapok mozaikjaival. Nem lesz hétfő és szombat, csak a várakozás furcsa masszája, az időtlen idő.
De túlélem, és ha kis házikómat valahova ledobja egyszer a vihar, kiállok újra a napsütésbe és szélnek eresztem az égszínkék kendőt.
Erre gondolok, mert lesz majd azután.

#kényszerpihen #ő
#kényszer #pihenő
#kényszerpihenő

Van, ami egy 6:30as futónak /kocogó/ is tud fájni..a testrészein kívül is...a lelke. Mert az elején még áltatod magad, hogy rád fér egy kis pihenő, de aztán idővel rájössz, hogy nem egészen így képzelted. Még nem utálod a világot és benne sz összes embert, aki fut, csak magadat sajnálod. De aztán kezdesz gyanakodni, hogy amikor kijössz a boltból az a pink cipős direkt úgy időzített, hogy lásd, ő tehet valamit, amit te nem. A piros felsős meg minden áldott reggel fut, és te minden áldott reggel látod. A ködben, az esőben, korán. De fut és te látod.
Aztán eljön a nap, amikor a doki zöld utat ad, te szerelmet vallasz neki, bénán vigyorogsz és fejben már tervezel.
Aztán jön a rémület is az erdőszélben, mert keresve sem találod a tempót, a levegőt, és el sem hiszed, ez te vagy az egekbe szökött pulzussal, a tempótlan döcögéssel.
Hazaérsz, és kérdezik, na milyen volt? Lesz ez jobb is, válaszolom, mert hiszem, hogy így kell lennie.

"A futás mumus, a futás drog és szerelem.

A futás légypapír. Megfog és nem ereszt. Vigyázz!"