Szombat

Jelentem, behavaztunk. 

Ennél szebb téli szombatot el sem tudnék képzelni. A takaró alól kikukucskálva látom a havas tujákat, de nincs kedvem előbújni. Aztán beindul az élet. 

A kávémat azért a kedvenc helyemen iszogatom, átveréskávé gabonából, de a fíling ugyanaz. Később előbányászom a "havazós" szereléseket, és apa, gyerekek, kutya az udvaron, én bent a melegben sütök - főzök, mézeskalácsot gyúrok. Ez annyira csöpögős, mintha igaz sem lenne.

Mindez már egy hete történt ... szalad az idő. 

Nincs olyan blogtörvény, hogy a korábban megírt vázlatot törölni kell, ugye?! Nincs szívem a Delete gombot nyomkodni, az olyan lenne, mintha az a szombat meg sem történt volna.

Miért fűzik az embert meleg és érzelmes gondolatok egy szimpla szombathoz?  Talán mert már pénteken délután arra készülünk, hogy szombat legyen. Pénteken, mikor a munka még zakatol az agyunkban, bevásárlókocsit tolunk, iskolatáskát és tornazsákot cipelünk haza, aztán végre becsukjuk magunk mögött az ajtót és kívül rekesztjük a zajongó világot, hogy magunkban legyünk. Nekem ez kell ahhoz, hogy hétfőn reggel ismét erősen és felkészülten vághassak neki egy újabb hétnek, ami ha minden jól megy, végül egy extrahosszú szombatba torkollik.

S lőn ...

S lőn ..

Mindig mondom, van még remény, és az emberiség nem rohan eszementen a vesztébe. Mindig lesz, aki egy kicsit előbbre lát az orránál, és az amúgy is csak kis hányadban foglalkoztatott agyi kapacitását arra fordítja, amire való: gondolkodásra.Sőt továbbmegyek, nem áll meg pusztán a gondolati síknál, hanem cselekszik is.

Meglepett, ami történt! Éppen a rét meghódítását tűztem volna ki délutáni célként,el is képzeltem magam, ahogy Don Quijote de la Mancha lovagjaként a szent cél érdekében tűzön - vízen átkelek - mit nekem szélmalom és egyebek - mikor is megdöbbenve konstatáltam, hogy valaki meglovasította a dobozomat. Eltűnt. Se szó, se beszéd. Épp mire az általam szabott moratórium lejárt volna, az öntörvényű doboz csak színes emlékképét hagyta maga után a réten. 

Most akkor mi van? Valaki "titkon" olvassa a blogom ??? Vagy valakinek úgy szúrta a szemét a szemét, mint nekem? Vagy a doboz döntött úgy, hogy végső kétségbeesésében inkább a déli szélre bízza sorsát?

Végeredményben mindegy, nem ?! Az ég kék, a fű zöld, a  doboz  piros.Volt.

Gondolkodó és cselekvő embertársamat pedig így ismeretlenül is üdvözlöm, és köszönöm!

Új téma után kell néznem, pedig azt hittem ezt fogom hetekig rágni, mint kutya a velőscsontot.

Cipősdoboz

Eltelt két nap, mióta belevágtam, és azóta folyamatosan zakatol az agyam, hogy kell-e ez nekem, illetve, hogy mit is írjak?! Kell-e követnem valamiféle rendszert, legyen rendszeresség, mint általában az életemben? Vagy hagyjam magam sodortatni a gondolatokkal, élményekkel és érzelmekkel?

Ma reggel munkába menet észrevettem, hogy füvet nyírtak a közeli "réten", és előkerült egy üres, szemétbe szánt cipősdoboz. 

Biztosan boldogabb volt, mikor még benne rejlett az a pár márkás cipő, aminek jellegzetes pipája mindenkinek ismerős. Aztán cipő kivesz, doboz eldob, kukából kipottyan, köztisztasági személy ottfelejt, szél északira fordul, cipősdoboz repül, csak repül, csak repül, mint a két Holovácz.

Elképzelem, hogy a fűnyíró traktor sofőrje milyen műgonddal próbálta meg kikerülni, nehogy kárt okozzon benne. De jelentem sikerült! Fűnyíró manőverezés jeles. A doboznak nem esett baja, szebben piroslik, mint valaha. Nem bántották, nem nyúltak hozzá, minden arra járó szemét magára vonzza. 

Adok az emberiségnek 3 nap türelmi időt, hátha valaki lecsap a nagy túlélőre, és elviszi a kb. 20 méterre álló szelektív gyűjtőbe.

Megjegyzem, ha kidobok valamit és látom, hogy még hetek múlva is a házam mellett viszi a szél, hát törjön le a kezem, ha nem megyek utána és nem veszem fel. De úgy látszik ez olyan újszerű gondolat, hogy sokaknak eszébe sem jut.

Az az érzésem 3 nap múlva újra írok egy bejegyzést arról, hogy vágtam át a réten ..... 

Minden kezdet nehéz

Nem vagyok nagy barátságban a számítógéppel.Egy szép borítóval megáldott vonalas füzet és egy toll varázslatosabb nekem, mint a hangosan koppanó billentyűk zaja. Néha még a gondolataimat is elnyomják.De írni kell, így vagy, úgy, muszáj. Mert az esti csendben hangosan koppanó billentyűket csak a gondolatok zajongják túl. Szinte kiáltanak azért, hogy írjam le őket, különben elvesznek a semmiben és helyüket újabb gondolat foszlányok töltik be egy szempillanat alatt. Nem akarnak semmivé válni. Még szép. Ki akar?!

Örök félelem, hogy nem hagyunk magunk után olyan nyomot, ami emlékezetessé tesz minket. Próbálom magamtól elhessegetni ezt az egyre többet foglalkoztató, szintén zajongó gondolatot, és élni a vidám és boldog hétköznapokat, de néha nem megy.

Mert a hétköznapok vidámak, és boldogok. Olyanok, mint én.

Új ez a blogosdi nekem, de majd megszokom :)