Kendő a szélben

Sétálok hazafelé a langyos tavaszban. Lemelegszik rólam az égszínkék kendő.
Azt mondták a hírekben, nagy vihar készül.
Lassan lépkedek, ráérősen, kavicsrugdosós hétköznap délután.
Vihar....milyen vihar? Jön, jön, de senki nem látja. Ernyő kell, vagyis úgyis minek?
Egy felhő sincs az égen. Nem igazság.
Nem félek. Vagy mégis. Mindjárt hazaérek. Bezárkózok, deszka az ablakra és az orromat se dugom ki. Talán így lesz.
S ha eljön a muszáj, betakarózom majd tiritarka életemmel és magam köré vonom a mindenes mindent, ami fontos nekem. Nem eresztem. Kapaszkodok. Kirakóst játszom az egyszervolt hétköznapok mozaikjaival. Nem lesz hétfő és szombat, csak a várakozás furcsa masszája, az időtlen idő.
De túlélem, és ha kis házikómat valahova ledobja egyszer a vihar, kiállok újra a napsütésbe és szélnek eresztem az égszínkék kendőt.
Erre gondolok, mert lesz majd azután.