Ágai közt 

fellátok az égig,

 zizzenő levelek már nem védik.

Törzsén puha mohán

fut hideg ujjam.

Ki karcolt oda szívet, 

hol van?

Elszállt az idő, 

s vele levél,

mint szélfútta felhő.

Esőcsepp hull rám,

még várok valamire,

némán.

Csend van.

Arcom az égnek fordítva,

permetez emlék, jóleső

meleg borzongás,

múltbéli bolyongás,

egyszervolt az a

boldogság.