Más is csinál olyat, hogy ami szüntelenül az eszében jár, mert gondolnia kell rá - és ami ráadásul nem is valami kimondottan kellemes, vagy jó dolog, - na szóval, hogy inkáb készakarva nem is gondol bele jobban, mélyen, úgy teljes mértékben, valóban és igazán? Más is homokba dugja néha a fejét, hogy könnyebb legyen elviselni a történéseket, és más is csinál úgy, mintha nem is lenne probléma, ami valójában az?
Néha azt érzem muszáj páncélos lovag módjára szisztemaitkusan védenem magam a külvilággal szemben, és van, hogy a saját gondoltaim kavalkádja ellen is védekeznem kell. Szóval nem árt, ha van egy kis homok a közelben. Nem kell egy szaharai mennyiség, de azért legyen, biztos ami biztos.
Bár - mint azért időközben kiderült - szeretek tisztán látni, tudni az okokat, látni a megoldási lehetőségeket, választani közülük és biztosra menni, rá kell jönnöm, néha a jelszó az kellene, hogy legyen, hogy spontán. Nekem nehezen megy, sokat kellene gyakorolnom, de talán még nincs veszve minden. Azt azért már tudom, hogy a hirtelen jött és előre meg nem tervezett, de megvalósÍtott ötletektől eszelősen jól érzem magam. Mert szokatlan ugyan hirtelen, első felindulásból dönteni, és cselekedni, mégis annyira jól esik. Olyan, mint amikor eltervezem, hogy hány km-t szeretnék futni, de közben "újratervezek", futok tovább, tovább és tovább. A következő lefutott km-ek közben pedig már arra gondolok, hogy amikor majd megállok, milyen csodásan fogom érezni magam. Lehet, hogy nem épp a legjobb ez a hasonlat, de lényeg, hogy én értem..... és érzem.
Irigylem azokat, akiknek ez a spontaneitás könnyedén megy úgy, hogy közben nem felelőtlenek.
Egészen elkanyarodtam a kezdeti gondolatébresztő elterelő hadművelettől, amivel tulajdonképpen csak oda akartam kilyukadni, hogy sok esetben jobb lenne talán hagyni az eseményeket, hogy történjen minden úgy, akkor és ott, ahogy, ahol és amikor az történni akar. El kellene fogadni, hogy mindent nem lehet irányÍtani, ha ez sikerülne, akkor nem lenne szükség arra sem, hogy homokba dugjuk a fejünket.
De vajon, ha semmi beleszólásunk nem lenne az élet dolgainak alakulásába, és minden csak úgy megtörténne, mi pedig folyton az események után kullogva próbálnánk magyarázatokat találni, az tetszene nekünk? Ha nem lenne módunk arra, hogy átgondoljuk, értékeljük a lehetséges döntéseink következményeit, ha egyáltalán nem is választhatnánk, nem dönthetnénk, akkor boldogok lennénk? Nem hiszem. Még azzal együtt sem, hogy minden próbálkozásunk és körültekintésünk ellenére is dönthetünk rosszul választhatunk tévutat, ami nyilván elszomoÍtó. Még azzal együtt sem, hogy néha muszájból kicsit mégiscsak homokba dugjuk a fejünket, hogy úgy érezzük, hogy nem ránk nehezdik a döntés súlya, vagy hogy elteljen egy kis idő, mÍg mi a struccok egyszerű politikáját folytatva várjuk, hogy megoldódjanak a problémás helyzetek. Mert mi emberek, mégiscsak olyan struccok vagyunk, akik a homokban várakozva is tudjuk, hogy nekünk kell döntenünk, választanunk, válaszolnunk még a saját magunknkak feltett kérdésekre is. Nincs menekvés.
Bár - mint azért időközben kiderült - szeretek tisztán látni, tudni az okokat, látni a megoldási lehetőségeket, választani közülük és biztosra menni, rá kell jönnöm, néha a jelszó az kellene, hogy legyen, hogy spontán. Nekem nehezen megy, sokat kellene gyakorolnom, de talán még nincs veszve minden. Azt azért már tudom, hogy a hirtelen jött és előre meg nem tervezett, de megvalósÍtott ötletektől eszelősen jól érzem magam. Mert szokatlan ugyan hirtelen, első felindulásból dönteni, és cselekedni, mégis annyira jól esik. Olyan, mint amikor eltervezem, hogy hány km-t szeretnék futni, de közben "újratervezek", futok tovább, tovább és tovább. A következő lefutott km-ek közben pedig már arra gondolok, hogy amikor majd megállok, milyen csodásan fogom érezni magam. Lehet, hogy nem épp a legjobb ez a hasonlat, de lényeg, hogy én értem..... és érzem.
Irigylem azokat, akiknek ez a spontaneitás könnyedén megy úgy, hogy közben nem felelőtlenek.
Egészen elkanyarodtam a kezdeti gondolatébresztő elterelő hadművelettől, amivel tulajdonképpen csak oda akartam kilyukadni, hogy sok esetben jobb lenne talán hagyni az eseményeket, hogy történjen minden úgy, akkor és ott, ahogy, ahol és amikor az történni akar. El kellene fogadni, hogy mindent nem lehet irányÍtani, ha ez sikerülne, akkor nem lenne szükség arra sem, hogy homokba dugjuk a fejünket.
De vajon, ha semmi beleszólásunk nem lenne az élet dolgainak alakulásába, és minden csak úgy megtörténne, mi pedig folyton az események után kullogva próbálnánk magyarázatokat találni, az tetszene nekünk? Ha nem lenne módunk arra, hogy átgondoljuk, értékeljük a lehetséges döntéseink következményeit, ha egyáltalán nem is választhatnánk, nem dönthetnénk, akkor boldogok lennénk? Nem hiszem. Még azzal együtt sem, hogy minden próbálkozásunk és körültekintésünk ellenére is dönthetünk rosszul választhatunk tévutat, ami nyilván elszomoÍtó. Még azzal együtt sem, hogy néha muszájból kicsit mégiscsak homokba dugjuk a fejünket, hogy úgy érezzük, hogy nem ránk nehezdik a döntés súlya, vagy hogy elteljen egy kis idő, mÍg mi a struccok egyszerű politikáját folytatva várjuk, hogy megoldódjanak a problémás helyzetek. Mert mi emberek, mégiscsak olyan struccok vagyunk, akik a homokban várakozva is tudjuk, hogy nekünk kell döntenünk, választanunk, válaszolnunk még a saját magunknkak feltett kérdésekre is. Nincs menekvés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése