A kurzor csak villog pedig a gondolatok nyári égen cikázó villámokként száguldoznak a fejemben. Parancsszóra nem lehet írni, mint ahogy időre sem, pedig abból van a legkevesebb. Ideülök, nekikezdek és nézek magam elé bambán,majd elkezdek agyalni azon, hogy miért is kell ez nekem. Mintha csak papíron jönne ki belőlem mindaz, ami kikívánkozik. Akkor ez azt jelenti, hogy régimódi vagyok? Vagy csak nem tudok őszinte lenni? Nem ez nem igaz, mert alapból őszintének születtem és ezen nem nagyon tud változtatni semmi és senki. Az a nagy baj velem, hogy mivel én őszinte vagyok, azt gondolom, hogy velem is mindenki az. Tudom, hogy nem beszélek a levegőbe, nem változtatom meg naponta a véleményemet, a kimondott szavaimnak súlya kell hogy legyen, és aki akarja bármikor számon kérheti tőlem. Olyan egyszerű lenne az élet, ha mindenki annyit adna az ígéretekre, a kimondott szavakra amennyit megérdemelnek.
Valaki azt mondta, hallgassak az érzéseimre, legyek laza és nyíljak ki. Nehezen megy ez nekem, aki szereti látni, hogy melyik út hova vezet, aki nem hagyja, hogy az épp aktuális érzelmei vezéreljék, hanem logikusan felépített szabályos rendben éli az életét, és aki egy kis szabálytalanság esetén azonnal pánikba esik és magyarázatokat keres.
Nem igazán hiszem el, hogy ok nélkül történnek a dolgok. Minden megtörtént esemény tanít valamire, de sosem lehet tudni mennyi idő alatt derül ki végül, hogy mire. Időközben sokszor gondolok arra, hogy na, most megtaláltam a megoldást, megtaláltam mire tanít...... aztán eltelik egy hét,és újat gondolok. Lehet, hogy sosem találom meg végül?! Akkor minek is fecsérelek el ennyi időt az agyalásra?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése