Egy kicsit korábbi ....:
Amikor
tizenévesen gimnazistaként kiszámoltam, hogy az ezredfordulón már 27 éves
„öreglány” leszek, úgy tűnt rengeteg idő van addig. Akkor úgy tűnt.
Közben persze túlhaladtuk az ezredfordulót, és én szeretnék újra 27 éves öreglány lenni.
Nemrégiben érettségi találkozón voltam, a 20 évesen. Nagyon jó volt találkozni a régi osztálytársakkal, beülni a padokba pont úgy, mint annak idején. Az osztályfőnök tekintete éppolyan korholó volt most is, mikor a csajok lázas fecsegésbe kezdtek. Mintha ez a 20 év el sem telt volna.
Érdekes volt, mert annak tudatában, hogy csaknem mindannyian családanyák, apák, feleségek, férjek, munkatársak, egyszóval felnőtt emberek lettünk, távol a gimnáziumi időszak alatt alakuló, formálódó énünktől, mégis érezhettük szinte ugyanazt legbelül, amit két évtizede. Ebben a pár múltidéző percben, megint a csendes szőke, a szemüveges vidám, a nagyszájú megmondós, a visszahúzódó poénos, a céltudatos fekete ültek egymás mellett és mögött, színes – hangos összevisszaságban.
Csodálatos ajándék az emlék, a csaknem elfeledett, mélyen szunnyadó, amit az elme a beszélgetések során lassan élénk képpé alakít át. Mint egy porosodó dobozból elővett régi filmszalag pergett előttünk az életünk egy korábbi, de valós epizódja, ami meghatározó lett aztán sokunk számára. Egy kicsit újra átélhettük a kirándulásokat, a bulikat, az érettségit. Életre szóló barátságok szövődtek, sosem feledhető vers idézetek maródtak belénk, civakodtunk, kibékültünk, szerelmesek voltunk.
Maradtam volna még ebben a távoli, általam jól ismert, valódinak tűnő világban, ami később keveredett a gyerekek és családi nyaralások fotóival színesített, problémás életekkel, hiányzó társakkal vegyített jelennel. De véget ért, és miután hazasétáltam az éjszakában, megsimogattam a már mélyen alvó gyerkőceim fejét. Elaludni azonban csak nehezen tudtam, mert gondolatok kavalkádja járt törzsi táncot a fejemben. Változtunk mindannyian az évek során, van, aki többet, mások kevesebbet, külsőre és belsőleg egyaránt. Nem tudhattuk előre, hogy a csendesből nagyszájú lesz - e, a poénosból emberkerülő, a szőke festeti - e majd a haját. Boldogok leszünk - e, elégedettek, törtetők, az anyagiakat hajszolók, vagy nyugodt, békés, csendes életre berendezkedők. De nem is ez számít, inkább az, hogy már várom a következő, sorrendben ötödik találkozót.
Addig is valaki megoldhatná, hogy közben egy percet se öregedjünk, mert most jó. Így jó.
Közben persze túlhaladtuk az ezredfordulót, és én szeretnék újra 27 éves öreglány lenni.
Nemrégiben érettségi találkozón voltam, a 20 évesen. Nagyon jó volt találkozni a régi osztálytársakkal, beülni a padokba pont úgy, mint annak idején. Az osztályfőnök tekintete éppolyan korholó volt most is, mikor a csajok lázas fecsegésbe kezdtek. Mintha ez a 20 év el sem telt volna.
Érdekes volt, mert annak tudatában, hogy csaknem mindannyian családanyák, apák, feleségek, férjek, munkatársak, egyszóval felnőtt emberek lettünk, távol a gimnáziumi időszak alatt alakuló, formálódó énünktől, mégis érezhettük szinte ugyanazt legbelül, amit két évtizede. Ebben a pár múltidéző percben, megint a csendes szőke, a szemüveges vidám, a nagyszájú megmondós, a visszahúzódó poénos, a céltudatos fekete ültek egymás mellett és mögött, színes – hangos összevisszaságban.
Csodálatos ajándék az emlék, a csaknem elfeledett, mélyen szunnyadó, amit az elme a beszélgetések során lassan élénk képpé alakít át. Mint egy porosodó dobozból elővett régi filmszalag pergett előttünk az életünk egy korábbi, de valós epizódja, ami meghatározó lett aztán sokunk számára. Egy kicsit újra átélhettük a kirándulásokat, a bulikat, az érettségit. Életre szóló barátságok szövődtek, sosem feledhető vers idézetek maródtak belénk, civakodtunk, kibékültünk, szerelmesek voltunk.
Maradtam volna még ebben a távoli, általam jól ismert, valódinak tűnő világban, ami később keveredett a gyerekek és családi nyaralások fotóival színesített, problémás életekkel, hiányzó társakkal vegyített jelennel. De véget ért, és miután hazasétáltam az éjszakában, megsimogattam a már mélyen alvó gyerkőceim fejét. Elaludni azonban csak nehezen tudtam, mert gondolatok kavalkádja járt törzsi táncot a fejemben. Változtunk mindannyian az évek során, van, aki többet, mások kevesebbet, külsőre és belsőleg egyaránt. Nem tudhattuk előre, hogy a csendesből nagyszájú lesz - e, a poénosból emberkerülő, a szőke festeti - e majd a haját. Boldogok leszünk - e, elégedettek, törtetők, az anyagiakat hajszolók, vagy nyugodt, békés, csendes életre berendezkedők. De nem is ez számít, inkább az, hogy már várom a következő, sorrendben ötödik találkozót.
Addig is valaki megoldhatná, hogy közben egy percet se öregedjünk, mert most jó. Így jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése