Megtörtént hát. Elment. Itt hagyott minket, egy kis darabot bennünk önmagából és mindent ami fontos volt neki. Elrendezte a sorokat, elsimította ráncokat, megigazította az ablakokon a függönyöket, majd kulcsra zárta az ajtót. Úgy tett, mintha nem örökre menne, mintha csak azért indulna, hogy a hátsó kertkapura támaszkodva nézze a naplementét. Mintha csak azért indulna, hogy végigsimítsa az öreg fák ráncos törzsét, hogy szippantson egyet a füstös, tél végi levegőből, melyet nem követ már langyos tavasz. Elköszönt a háztól, a kút kerekétől, a domboktól, az illatoktól és az emlékektől. A hosszú és kerek, boldog és fáradságos élményekkel teli élettől, amivel a sors megajándékozta. Ahogy kattant a kulcs a zárban, ő már tudta, hogy örökre búcsúzik. Érezte, hogy eljött a pillanat. Hogy ennyi volt és nem több. Mégsem láttam szomorúnak, bánatosnak és lemondónak. Erős volt és határozott, mint mindig. Magabiztos volt, mint aki ismerős útra indul, pedig nem ismerte, nem ismerhette ezt azt az utat.Tudta mit akar, tudta mi fog történni és felkészült rá. Méltóságteljes volt és becsülni való.
Nevetése még itt csilingel a fülemben, hallom a hangját, ahogy az életbölcsességeit megosztja velünk. Látom az arcát, ahogy mosolyog, érzem ahogy ölel, és hogy mennyire szeretett. Emlékszem rá tisztán, hisz az előbb még a kezét fogtam, remegő kézzel utoljára az arcát simítottam.
Nem akarok sírni megint, mert ő sem akarná, hogy ezt tegyem. Azt akarná, hogy előre nézzek felemelt fejjel, erősen, boldogan. Mert az élet szép, egyszeri és megismételhetetlen csoda tele várakozással, fájdalommal, gyönyörűséggel. De nem lehet nem szomorúnak lenni, nem lehet az elmúláson nem bánkódni.
Lassan ébredek csak rá, hogy mennyi mindent adott nekem, nekünk. A nagymamám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése